A hangulatra gondolok, meg a majdnem
tehetetlen dühre - egyáltalán nem a
hívószavakra és az utólagos belemagyarázásokra...
Mert ugye van egy sehová sem vivő kijelölt út, aminek
minden eleme maga a képmutatás! Személyenként és
eszközönként egyaránt. Majdnem
gránit-szilárd építmény, de hála istennek csak látszatra. A
nagyfaterék egyszer csak ott álltak, majdhogynem maguk
sem tudták, hogy hol.
Persze az ilyen dolgok
törvényszerűsége alapján aki lelkesedett, az az egyik
oldalon, aki meg be volt szarva, a másikon...